Az ábrándos füst...

9 évig dohányoztam folyamatosan. Emlékszem úgy kezdődött, hogy amikor 17 voltam, akkor csak azért vettem meg életem első doboz cigiét, hogy az óraközi szünetekben vagányan elfüstölhessem az újonnan szerzett acélbetétes bakancsomban. De legalábbis úgy nézzen ki, mintha "elfüstölném" ugyanis viszonylag sokáig le sem tüdőztem. "Csak lazán" - gondoltam.

Szóval aztán teltek az évek. Én a reggeli órákban soha nem bírtam rágyújtani, még akkor sem, amikor simán elszívtam napi egy doboz cigit. Szóval az úgy volt, hogy a társaság, vagy egy újonnan feldobott téma a társaságban, mindig hozott egy újabb szál cigit. Mert hát szünetelünk, összegyűlünk, mindenki szív egyet, és na még egyet! Aztán elment az  a napi egy doboz. "Majd leszokunk."..."De majd tényleg..." aztán jött a "Le kellene szokni, de hát ilyen stresszes munkahelyen?". Mi dohányosok mindig egyetértettünk. Abban is, hogy le kellene szokni, de persze abban is, hogy már, hogy is lehetne? Azt el sem tudtuk képzelni, hogy le lehet szokni. Menthetetlenül rászoktunk. Ennyi. Itt már nem segít semmi, és senki, kizárt, hogy valaki ezt letegye.
Már 7 éve dohányoztam. Aztán egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy megváltozott az ezzel kapcsolatos gondolkodásom. Amikor lementünk a szokásos cigis rituálékra a munkaközi szünetekben, már nem nyúltam egyből a cigis dobozért, és nem kerestem eszeveszettül a valamelyik láthatatlan zsebemben folyton eltűnő öngyújtót.
Átgondoltam és tényleg nevetségesnek találtam, hogy emelgetjük azt a fehér füstölő izét a szánkhoz beleszívunk, és kifújjuk a füstöt. Mert tulajdonképpen, ha belegondolunk minden emberi lény, minden élőlény maga a csoda. Minden élő szervezet hatalmas energiabomba, és már maga az is csodálatos dolog, hogy itt vagyunk ezen a Földön, kék az ég, vagy felhős, esik az eső vagy kisüt a nap, de a lényeg, hogy te mindezt érezheted. Száguldhatsz az autóddal, vagy futhatsz, belekaphat a hajadba a szél, perzselheti a nap a bőrödet, és te mindezt érezheted, ha odafigyelsz ezekre.És miért is lenne annyira fontos az a füstölgő, büdös izé, amikor annyi minden van, ami figyelmet érdemel. Meg kel tanulni fentről is látni az életünket, még akkor is, ha annyira belefásultunk a sajátunkba, hogy meg sem merjük magunknak engedni még a gondolatot sem, hogy holnaptól kicsit másképp legyen. Csak egy parányit.  Minden nap egy kicsit közelebb ülhetünk a célunkhoz mint "A kis herceg" c. történetben /Antoine de Saint-Exupery/ a herceg a rókához.
Szerettem mindig is a szabadságot.Gyerekként is imádtam a vihart, a villámlás kísérte mennydörgést,a függönyként lezúduló záporokat. Energiával töltöttek fel, és imádtam fára mászni.  Imádtam azt, hogy szabad vagyok, a magam ura, és  ez felnőttként csak annyival tetszett még jobban, hogy irányíthatom az életemet, úgy élek, ahogy én azt megteremtem magamnak.

Egyre inkább kezdtem kívülről látni, hogy mik azok a dolgok, melyek mindezt a szabadságot elveszik tőlem. A gondolataimban egyre inkább körvonalazódott, hogy számomra milyen egy elképzelt ideális élet. Milyen terveim vannak a jövőre nézve. Ezekbe nem fért bele még gondolatban sem, hogy van valami amitől én függhetek. Egyre jobban undorodtam a cigarettától. Már nem kellett napi egy doboz. Jobban éreztem magam minden nappal inkább nélküle mint vele. Szabadabnak! Már nem az ugrott be 26 évesen a cigarettáról, hogy milyen menővé tesz a kép, ha rágyújtok. Inkább egyre inkább szánalmasnak találtam, hogy van akinek ez az élete, és ezen el sem gondolkodik, hogy jól van-e ez így. Felkel rágyújt. Kávézik, rágyújt. Kell a munkahely felé is egy szál...rágyújt. És így tovább. Aztán elmegy az élet így. Magamat is szántam. Arra törekszik, a cigarettafüggő, hogy a megszokott adagja meglegyen. Hogy véletlenül se billenjen ki a megszokott kerékvágásból egy napja sem. Cigi legyen, és kész, ha nincs akkor még egy idegen emberhez is képes odasétálni, hogy kérjen, mert "nem bírja". Lassú öngyilkosság ez.
Nem akartam  részese lenni ennek a függőségnek többé már, és egy jó ideje már nem dohányzom. Csak bátorítani tudom azokat, akik szeretnék elkezdeni a leszokást, de nem bíznak magukban eléggé ahhoz, hogy elkezdjék. Minden a fejben dől el, hogy ki mit, hogy él meg, és hogyan gondol saját maga. Bizonyos esetekben nem kell, hogy másokhoz igazodjunk, vagy másokra várjunk. "Minden kezdet nehéz..." de mint  tudjuk, "nincs lehetetlen, csak tehetetlen".  Nem kell hozzá különös erő. Csak elhatározás, és kitartás.